Ha visszaforgathatnám az idő kerekét

Egy dráma. Elég szomorú, de rövid, szóval ne szomorkodjatok sokáig! ;)


Én szerettem! Tényleg szerettem, de nem tehettem semmit. Nem gondoltam volna, hogy egy-két gyors, meggondolatlan döntés miatt most sírok. Sírok, és azt kívánom, bár máshogyan döntöttem volna! De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, pedig én lennék az első, aki megtenné...


Visszamennék abba a parkba, és nem ülnék a fűben olyan sokáig.
Hazamennék, mielőtt beesteledik.
Nem fordulnék a férfi felé.
Nem néznék szemébe.
Nem mennék vele.
Nem várnám visszatértét.
Nem mennék vele a tisztásra.
Nem állnék most holtteste mellett a hóban, könnyekkel az arcomon.


Minden egy meleg, nyári délutánon kezdődött. Én szokásomhoz híven sétáltam a parkban. Leültem egy nagy tölgy árnyékában, és olvasni kezdtem kedvenc regényemet. A fű lágyan simogatta lábamat, ahol nem fedte szoknya. Jó érzés volt. A fák illata, a föld érintése, és a pillanat nem szakadt meg soha.


Lassan beesteledett, nem láttam már az orromig se, de ültem ott továbbra is. Körbenéztem. Senkit sem láttam, aki ilyen későn még kint lenne. De akkor balra fordítottam a fejem, és a távolban egy felém közeledő alakot vettem észre. Megállíthatatlanul, eltántoríthatatlanul, magabiztosan jött. Elfuthattam volna, de nem tettem. Mindig is bátor voltam, főleg kíváncsiságom miatt. A férfi már csak pár méterre volt tőlem. Mikor nagyon közel ért, megállt előttem, és így szólt:


̶ Mit keres egy ilyen szép hölgy ilyenkor egy parkban?


Szemeim elkerekedtek. Válaszolni se tudtam. Annyira szép hangja volt! Mély, mégsem dörmögő. Lágy, mégsem nyávogó. Szép volt, mintha angyalok hegedültek volna minden szava közben. Nem törődött meglepettségemmel, kezét nyújtotta, s felsegített.


Láttam szeme csillogását, ahogy rám nézett. Éreztem keze melegségét, mikor megfogta kezemet. Hallottam a hangjából áradó kedvességet, miközben hozzám beszélt. Sétáltunk, nem törődve idővel és hellyel. Csak ketten voltunk, meg a szerelem, ami első látásra a miénk volt.
Nem szóltunk közben egy szót sem, csak némán mentünk kézen fogva. Éjfél körül járhatott az idő, amikor egy kisebb fuvallat meglibbentette szoknyám szélét. Beleborzongtam. Észre sem vettem, időközben milyen hideg lett. Rám emelte tekintetét, és kiolvasta szememből minden gondolatomat. Megfordultunk, és a lakásom felé vettük az irányt. Nem tudom, honnan tudta a címemet, de később se tudtam meg.


Sötét utcák tömkelegén haladtunk. Mindegyik kihalt volt, de ő ott volt mellettem. A lámpák fénye halvány árnyékot festett mögöttünk az aszfaltra és a falakra. Némelyik bevilágított egy-egy magányos ablakon. Befordultunk a sarkon, mely utcámba vezetett. Ő megállt a sarkon, jelezve nem jön tovább. Szomorú pillantásomat nem tudtam elrejteni előle, nem is akartam.


Elég volt látnom arcát, s már tudtam, nem fogom elfelejteni. Lassan végigsimított arcomon, vállamon, karomon. Lassan felém hajolt és megcsókolt. Életem legjobb csókja volt, erre biztosan emlékszem. Azt követően hazamentem. Sírtam, de nem voltam szomorú. Volt egy ismeretlen férfi, akibe beleszerettem egy mondat után.


Következő nap is kimentem a parkba, de nem volt ott. Következő nap se, és azután se. Minden nap sötétedésig fagyoskodtam a földön, ami a nyár múlásával egyre hidegebb lett. Úgy fagyott meg, mint szívemben az érzések.


Eljött az ősz, el is múlt. Nem jött az ismeretlen, akármennyire vártam. Kopár fák vettek körül, akármerre mentem. A színes falevélhalmokat mindig szerettem, de most azok látványa sem okozott örömöt.


Télre fordult az idő. Már nem is számítottam rá, hogy megjelenik a rejtélyes férfi, de még mindig kijártam a parkba. Sokszor végiggondoltam már, mi lett volna, ha nem hagyom elmenni, vagy mi lenne, ha megint találkoznánk. Nem jutottam semmire. Mindegy is volt, hiszen elment, és nem jött többet.


Karácsony előestéje volt. Megint a parkban voltam. Mindent beborított a fehér hó, de ez a gyönyörű kép se változtatott reménytelenül szomorú hangulatomon. Nem néztem a lábam elé, elestem egy kőben. Nevetséges volt, hogy karácsonykor a hóban fekve álmodozom egy olyan emberről, akit csak egyszer láttam, és nem is szóltam hozzá. Nem álltam fel. Minek? Nem siettem. Nem várt rám otthon senki, nem volt senki, akit várhattam volna.


De ekkor megjelent a látóteremben egy alak. Egyszerű fekete kabátot viselt, fején kalap volt. Lenézett rám gyönyörű szemeivel, és így szólt:


̶ Mit keres egy ilyen szép hölgy ilyenkor egy parkban?


Lélegzetem is elállt. Megint csak néztem rá, nem tudtam szólni. Felsegített, majd sétáltunk. Csendben, nem hallatszott semmi, csak a hó ropogása csizmáink alatt.


Megint besötétedett. Megint elindultunk. Nem hagyhattam, hogy ugyanaz történjen, mint legutóbb. A város szélén volt egy nagy tisztás, oda igyekeztünk. Senki nem állított meg minket, az emberek karácsonykor a családjukkal foglalkoznak, az idegenek nem számítanak. Az utolsó házat is elhagytuk. Az utakat itt már jég borította, nagyon kellett figyelnem, hogy el ne csússzak.


Elértük a tisztást. A közepén leültünk, nem törődve a hideggel. Átkarolt, s én átöleltem a derekát. Csak ültünk, mégis meghitt volt. Láttam minden pislogását. Éreztem minden szívdobbanását. Hallottam minden lélegzetvételét.


De ez a pillanat megszakadt. Méghozzá nem kellemesen. Puska dördült a távolban, s ő holtan terült el mellettem. Néztem, ahogy elhagyja a lélek. Sírtam. Nem mint egy gyerek, kinek elvették játékát, hanem mint egy gyászoló özvegy. Ha nem jött volna velem, még élhetne. Ha nem azt a tisztást választottuk volna, még élhetne. Ha az az ember nem lő gondolkodás nélkül, még élhetne. De ő velem jött, ezt a tisztást választottuk, és az az ember is gondolkodás nélkül lőtt.


Én szerettem! Tényleg szerettem, de nem tehettem semmit. Nem gondoltam volna, hogy egy-két gyors, meggondolatlan döntés miatt most sírok. Sírok, és azt kívánom, bár máshogyan döntöttem volna! De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, pedig én lennék az első, aki megtenné...


Visszamennék abba a parkba, és nem ülnék a fűben olyan sokáig.
Hazamennék, mielőtt beesteledik.
Nem fordulnék a férfi felé.
Nem néznék szemébe.
Nem mennék vele.
Nem várnám visszatértét.
Nem mennék vele a tisztásra.
Nem állnék most holtteste mellett a hóban, könnyekkel az arcomon.